A régi takaró titka 🌿😊🌷/ The Secret of the Old Blanket 🌿😊🌷

(English translation below 👇)

A régi takaró titka

Volt egyszer egy kislány, aki minden este ugyanazzal a régi, foltos takaróval bújt ágyba. A takarót még Mamuka varrta: puha anyagokból, régi szoknyák, ingek, otthonkadarabok színes foltjaiból. Minden négyzet egy-egy régi nap emlékét őrizte.

A kislány nem tudott elaludni enélkül a takaró nélkül. Ha nem volt rajta, még az álmai is elmaradtak. De ha betakarózott vele, mintha valaki megsimogatta volna a haját.
Egy este, mikor különösen fáradt volt, meghallotta, hogy a takaró suttog.

– Ma este én mesélek – mondta. – Én emlékszem mindenre, amit elfelejtettél. Arra is, amikor mezítláb szaladgáltál a porban, és arra, mikor Nagypapa felemelt, hogy elérd a körtefát.

A kislány nevetett: – És arra is emlékszel, amikor Dédi betűrt a lábam alá az ágyban, hogy ne fázzak?

– Hogyne emlékeznék – felelte a takaró –, én őrzöm az összes meghitt pillanatot. Az összes szeretetet, amit szavak nélkül kaptál.

Azon az éjszakán a kislány úgy aludt el, mint még soha. Mert tudta, nem egyedül van a szobában: a szeretet, amit régen kapott, ott volt vele – minden négyzetben, minden öltésben.

És ez így maradt, felnőttként is. A takarót már nem használta, de az álmaiban néha újra betakarta vele valaki – és akkor mindig békésen aludt.

🌿😊🌷

The Secret of the Old Blanket

Once upon a time, there was a little girl who went to bed with the same old, patchy blanket every night.
The blanket had been sewn by Mamuka: made of soft fabrics, colorful patches from old skirts, shirts, and aprons.
Each square held the memory of days which had been gone for a long time.

The little girl couldn’t fall asleep without the blanket.
If it wasn’t around her, even her dreams would not come.
But when she snuggled beneath it, it was as if someone gently stroked her hair.

One night, when she was so much tired, she heard the whisperings of the blanket.

“Tonight, I’ll tell the bedtime story,” it said. “I remember everything you’ve forgotten.
Like when you ran barefoot through the dust, and when Grandpa lifted you up so you could reach the pear tree.”

The girl laughed, “Do you remember when Great-Grandma tucked the blanket under my feet so I wouldn’t get cold?”

“Of course I do,” answered the blanket. “I hold all your heartwarming moments.
All the love you were given without words.”

And that night, the girl fell asleep like never before.
Because she knew she wasn’t alone in the room:
the love she once received was still with her – in every square, in every stitch.

And so it remained, even when she became a grown-up.
She no longer used the blanket, but in her dreams, someone still covered her with it –
and whenever that happened, she always slept peacefully.