🌿 Reggelek, amikor a kert beszél, és én hallgatom 🌷 / 🌿Mornings Listening to the Garden in Silence 🌷

🌿Reggelek, amikor a kert beszél és én hallgatok🌷

Van egy fura, régi szokásom, amivel a napjaimat kezdem. Hajnalban, amikor a világ még félálomban pihen, én már a konyhában ülök.

Egy nagy, mély bögréből iszogatom a tejeskávémat, amibe kenyeret aprítok — gyerekkorom kedvenc reggelije ez, amit a nagyszüleimnél szoktam enni. Akkoriban Mamukám még pótkávéból készítette: cikória és maláta keverékéből. Az illatát még ma is érzem.

Aztán, ahogy a nap egyre magasabbról szórja a fényét,  köntösben, pizsamában kimegyek a kertbe. Néha még hűvös a föld, a levegő is csípős egy kicsit. Nem csinálok semmit. Csak figyelek.

A paradicsompalánták új leveleit nézegetem, megszámolom a friss hajtásokat. A rigó fütyül, a rozsdafarkú csiripel, az örvös galamb búg;  én pedig hallgatom őket.

Ezek a hajnalok az enyémek. Olyan pillanatok, amikor nem kell bizonyítanom semmit, sietnem se kell. Csak létezem. A kert rám néz, és azt mondja: „Jó reggelt, itt vagy végre!”

Ez az én egyszerű örömöm. És talán az én valódi békém.

🌿 Mornings Listening to the Garden

in Silence 🌷

“Sometimes quiet contemplation is enough without anything else”

I have a funny, old habit that still brightens my days.

At dawn, while the world is still half asleep, I’m already in the kitchen.
I sip coffee with milk from a large, deep mug, crumbling in pieces of dry bread  — my favorite childhood breakfast, one I first tasted at my grandparents’ house. Back then, my grandmother made it with chicory-based substitute coffee, I can still feel the scent of malt and roasted roots.

Then, as the sun is getting higher on the horizon, I go out into the garden in my robe and pajamas. Sometimes the ground is still cold, and the air has a bite to it.
I don’t do anything. I simply observe.

I count the new leaves on the tomato plants.
I listen to the blackbird singing, the redstart chirping, and the collared dove cooing in the distance.

I do nothing, just listen and watch.

These dawns are mine.
Moments when I don’t need to prove anything or rush anywhere.
I simply exist. The garden looks at me and says:
“Good morning, you’re finally here.”

This is my simple joy.
And perhaps my truest peace.